Kiválóan összerakott, fesztivál-kompatibilis pop-rock, pont annyi punkos lendülettel, hogy ne laposodjon liftzenének. 2.5

Daniel Gildenlöw ezúttal kifejezetten nehezen szerethető lemezt készített: a komplex ritmusok és dalszerkezetek mellett nem könnyű megbarátkozni a fura hangszereléssel sem, nekem nem is sikerült. 2.5

A trash/death legerősebb ritmusszekciójával (Gene Hoglan, Steve DiGiorgio) aligha készülhet gyenge lemez, viszont azt nem tudják ellensúlyozni, hogy a Testamentben soha nem volt igazán jó dalszerző. 2.5

A lemez címadó nyitódala az év legjobban kidolgozott popslágere, ez a lendület azonban folyamatosan csökken, és az album teljesen felejthető dalokba fullad. 2.5

Ahogy a Paramore folyamatosan változott Hayley Williams kísérőzenekarává, úgy vette át a tini-rock helyét a kortárs pop, a szólólemezén pedig már egyértelműen R&B és new wave gyökerű dalok szólnak, többségében a jobb fajtából, bár olyan énekesi teljesítményt hiába keresünk, mint Halsey vagy Tove…

Korszerű hangzású oldschool trashmetal, amiben szépen felmodják a kötelezőt a Slayertől a Metallicáig. 2.5

A minden természetességet nélkülöző, fárasztóan steril album néha giccsbe hajlóan popslágeres black metalt tartalmaz, sok filmzenés, szimfónikus és rammsteines elemmel. 2.5

Nem tudom, van-e akkora igény a jófiús, kiállásokra alapozó stadion soft-rockra, hogy az Imagine Dragons mellé odaférjenek, de a lemezanyag alapján simán előfordulhat. 2.5

Az biztos, hogy rengeteg munka fekszik ebben a szimfónikus hatásokkal felturbózott, nagyon sűrű deathcore-ban, és az is biztos, hogy ehhez mérhető erőfeszítést kíván a hallgatótól is, az egyetlen kérdés, hogy megéri-e. 2.5

Itt a tökéletes példa, hogy egy lelketlen és felszínes produceri hozzáállás hogy tud - technikai értelemben egyébként jó hangmérnöki munka mellett - kinyírni minden meghittséget egy egyébként jobb sorsra érdemes lemezanyagból. 2.5