Ebben a sárkányos operettmetál stílusban az a maximum, ha tisztességesen eléneklik/zenélik a szokásos fordulatokat, égbekiáltó koppintások és túl sok giccs nélkül, és ezt nagyjából hozzák is a legények; a szövegeken és a szinti hangszíneken kívül a többi boroskólával elmegy, csak ne tegyünk mellé…

Az albumon egyrészt remekül lavíroznak az r'n'b, a funky és a 60-as évek hangulatai között és Trainor remekül demonstrálja a képességeit; de a lemez 15 dala között akadnak töltelékek, a sorrendjük sem telitalálat és a vendégek egy része is inkább a középszer felé rángatja színvonalat. 2.5

A négy évtizedes punk legendák ma sokkal inkább egyfajta avantgard művészek vagy art-punkok, és a 17. lemezük közelebb van egy jó Pink Floyd lemezhez, mint a saját korai albumaikhoz, de ez a legkevésbé sem probléma, sőt. 3.5

52 percen keresztül nagyon fárasztó hallgatni ezt a mérsékelten vicces, zeneileg banális, plusz ritka trágya dob- és gitárhanzással megvert lemezt, ami jobb pillanataiban eléri a Judas Priest, a Maiden és a Rammstein leggyengébb pillanatainak színvonalát; és sajnos jár a -1 pont a szürreálisan…

Megdöbbentően érett és belsőséges, nem trendire, hanem kortalanra producelt poplemez, amit nemcsak azért leng be az Alanis Morissette-hangulat, mert az egyik dalban közreműködik. 4.0