A 72 perces lemezhossz sajnos értelmetlenül hosszúnak bizonyul, mert az erős dalok ellenére annyira nem tartalmas az anyag, hogy végig fenntartsa az érdeklődést, viszont külön piros pont jár érte, hogy Joey Vera basszusgitárja még sohasem kapott ilyen kiemelt szerepet. 3.5

Hihetetlen magabiztosságról árulkodik a lemez lecsupaszított hangszerelése, az editálás elhagyása, az analóg sound, és általában a produkció egésze, és könnyen lehet, hogy a Deftones a 2016-os Gore után megint megcsinálta az év legjobb albumát. 4.0

Érzékeny, hibátlan stílusérzékkel hangszerelt, 70-es éveket idéző pszicho-funky, zseniális énekléssel., úgyhogy az év férfi énekese nálam Eric Burton. 4.0

Hatásosan előadott, heroikus énekdallamokat és kifejezetten könnyen befogadható motívumokat öltöztettek brutalmetal gúnyába, károgással, agyig kompresszált hangzással és teljesen értelmetlen mennyiségű, folyamatos gépi kétlábgéppel. 3.0

Pengén megszólaló, tök jó középtempós részeket tartalmazó trash/death egy érezhetően Sepultura-rajongó csapattól. 3.5

A két évvel ezelőtti Cult of a Dying Sun okán kifejezetten magas elvárásaim voltak az új lemezzel szemben, de sajnos nagyot csalódtam: nem a "slágeresebb" megközelítés a probléma, sőt az kifejezetten jó irány lett volna, hanem az aránytalan, zagyva hangzás és a hamisan rögzített gitártémák. 2.0

Kiválóan összerakott, fesztivál-kompatibilis pop-rock, pont annyi punkos lendülettel, hogy ne laposodjon liftzenének. 2.5

Daniel Gildenlöw ezúttal kifejezetten nehezen szerethető lemezt készített: a komplex ritmusok és dalszerkezetek mellett nem könnyű megbarátkozni a fura hangszereléssel sem, nekem nem is sikerült. 2.5

A 90-es évek progmetáljának jelenleg a Haken a zászlóvívője, mert ők a Dream Theaterrel ellentétben nem felejtettek el a nagy zenebohóckodások közepette értelmezhető dalokat is írni a mostanában megjelent lemezeikre. 3.5

Megbízható, jól előadott, jól megszólaló, de csak mérsékelten izgalmas produkció a karcosabb hard rock és a megszelídített grunge határmezsgyéjéről. 3.0