Dúsan hangszerelt, izgalmasan harmonizált, néha vintage hangzásokkal operáló, de nagyon is mai rocklemez; a Rush-t idéző Bråtebrann pedig egy igazi csúcspont. 4.0

Én kifejezetten meggyőzőnek tartom a zenekar Derrick Green-korszakos teljesítményét, különösen élőben, Andreas Kisser-t már az eredeti felállásban is kulcsembernek éreztem, ez a lemez pedig a teljes Sepu életmű legjobban megszólaló albuma, beltartalomra pedig több, mint iparosmunka. 3.0

Erről a lemezről egyetlen dal sem kerülhetne fel egy Green Day bestof-ra, és ezzel minden érdekeset el is mondtam. 2.0

Teljesen szürreális, hogy 24 évvel az utolsó lemezük után pontosan ott és úgy folytatják az aprólékosan kidolgozott progmetáljukat, mintha azóta semmi nem változott volna, és ezt jól is teszik. 3.5

Gyámoltalan, arctalan poprock a korábbi One Direction tagtól, aki hiába próbál némi Oasis-es hatással valós mélységet, komolyságot adni a daloknak, valahogy nem áll össze jó produkcióvá. 2.0

A zenei szaksajtó által körberajongott, de valójában teljesen túlértékelt Dan Bejar lemez egy erőltetetten a 80-as éveket idéző, melankólikus szintipop, nem igazán jó dalokkal, nem igazán jól elénekelve, igénytelen hangzással. 2.0

A komótos tempójú goth/doom rocklemez erősségei a karakteres atmoszféra és az ezt jól alátámasztó hangzás, gyenge pontjai pedig az alteres, fátyolos énekhang és a kiugróan jó dalok hiánya. 3.0

Nem tudom, van-e akkora igény a jófiús, kiállásokra alapozó stadion soft-rockra, hogy az Imagine Dragons mellé odaférjenek, de a lemezanyag alapján simán előfordulhat. 2.5

Az biztos, hogy rengeteg munka fekszik ebben a szimfónikus hatásokkal felturbózott, nagyon sűrű deathcore-ban, és az is biztos, hogy ehhez mérhető erőfeszítést kíván a hallgatótól is, az egyetlen kérdés, hogy megéri-e. 2.5

Itt a tökéletes példa, hogy egy lelketlen és felszínes produceri hozzáállás hogy tud - technikai értelemben egyébként jó hangmérnöki munka mellett - kinyírni minden meghittséget egy egyébként jobb sorsra érdemes lemezanyagból. 2.5