A Crowbar főnöke az egyik legkedvesebb figura a metal világában, aki a szólólemezén sem távolodik el a három évtizedes pályafutásának védjegyeitől: a vaskos gitárhangzástól, a középtempós riffeléstől és az egyszerű de hatásos dallamoktól, az epikus részek pedig néha egyenesen a Metallica Load korszakát idézik.
2.5
Ha totál beállva akarsz bulizni egy kellemesen pszichedelikus tánczenére, ami bőven merít a 80-as évek szintipopjából, akkor ennél jelenleg nem tudnék jobb választást, pedig őszintén szólva józanul kizárólag a basszusgitározást élvezem egyedül az egész lemezen.
2.5
Gospel-punk zenekarként hivatkoznak rájuk, és ebből elsősorban a valóban gospeles ének-központúság igaz, a punk helyett kísérletező és elektronikus alter-rockot kapunk, a jobb fajtából.
3.0
Az ilyen langyos, statikus produkciókat hívom liftzenének, de hogy kicsit bővebb legyek: sajnos banális motívumok rontják a művészinek szánt, de túlzottan zárkózott, melankólikus, vagy inkább unalmas alter album színvonalát.
2.0
Jeff Waters kétségkívül a trash metal meghatározó gitárosa három évtizede, de a sokadik lemeze is csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a dalszerzői képességei korlátozottak, és önerőből soha soha nem fog túllépni azon, hogy sokadszorra is az első három jól sikerült albumának egyes részeiből legózza össze az aktuális megjelenésre valót.
2.0
Nem értem azokat a keménynek szánt, fröcsögő vokálokkal operáló modern metal produkciókat, amiket aztán a stúdióban olyan lágyra, billentyűközpontúra kevernek, hogy sokszor eltűnik a keverésben a dob és a gitár.
2.0
Ha vannak ismertetők, amiket látatlanban meg lehet írni, a 30 éves Anti-Flag mindenkori lemezei ilyenek: most is stabilan hozzák a remekül énekehető, határozott politikai álláspontot képviselő dalaikat.
3.0
Tipikus brit indie rock: zavaros hangszerelésű, bátortalan piszmogás, amiből még véletlenül sem áll össze egyetlen jó dal sem.
2.0
Mindig félek a "supergroup" zenekaroktól, mert kevesebbet adnak, mint a tagjaik összessége, de a Soto / Bumblefoot / Sherinian / Sheehan / Portnoy kvintett a néha indokolatlanul hosszú dalok és a nem különösebben átütő énekesi teljesítmény ellenére azért kitett magáért.
3.0
A brit altrock mára - kevés kivételtől eltekintve - unalmassá és önismétlővé vált, és erre a lemezre is csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor egy dal a R.E.M. kb. 30 éves Shiny Happy People slágerének a parafrázisa akart lenni.
2.5