Az biztos, hogy rengeteg munka fekszik ebben a szimfónikus hatásokkal felturbózott, nagyon sűrű deathcore-ban, és az is biztos, hogy ehhez mérhető erőfeszítést kíván a hallgatótól is, az egyetlen kérdés, hogy megéri-e.
2.5
Az biztos, hogy rengeteg munka fekszik ebben a szimfónikus hatásokkal felturbózott, nagyon sűrű deathcore-ban, és az is biztos, hogy ehhez mérhető erőfeszítést kíván a hallgatótól is, az egyetlen kérdés, hogy megéri-e.
2.5
Itt a tökéletes példa, hogy egy lelketlen és felszínes produceri hozzáállás hogy tud - technikai értelemben egyébként jó hangmérnöki munka mellett - kinyírni minden meghittséget egy egyébként jobb sorsra érdemes lemezanyagból.
2.5
Ebben a sárkányos operettmetál stílusban az a maximum, ha tisztességesen eléneklik/zenélik a szokásos fordulatokat, égbekiáltó koppintások és túl sok giccs nélkül, és ezt nagyjából hozzák is a legények; a szövegeken és a szinti hangszíneken kívül a többi boroskólával elmegy, csak ne tegyünk mellé egy 30 éves Malmsteen lemezt, ahol már mindent kihoztak ebből a stílusból, giccs nélkül és minden elemében százszor jobban.
2.0
Az albumon egyrészt remekül lavíroznak az r'n'b, a funky és a 60-as évek hangulatai között és Trainor remekül demonstrálja a képességeit; de a lemez 15 dala között akadnak töltelékek, a sorrendjük sem telitalálat és a vendégek egy része is inkább a középszer felé rángatja színvonalat.
2.5
A négy évtizedes punk legendák ma sokkal inkább egyfajta avantgard művészek vagy art-punkok, és a 17. lemezük közelebb van egy jó Pink Floyd lemezhez, mint a saját korai albumaikhoz, de ez a legkevésbé sem probléma, sőt.
3.5
52 percen keresztül nagyon fárasztó hallgatni ezt a mérsékelten vicces, zeneileg banális, plusz ritka trágya dob- és gitárhanzással megvert lemezt, ami jobb pillanataiban eléri a Judas Priest, a Maiden és a Rammstein leggyengébb pillanatainak színvonalát; és sajnos jár a -1 pont a szürreálisan fakezű gitározásért.
1.0
Megdöbbentően érett és belsőséges, nem trendire, hanem kortalanra producelt poplemez, amit nemcsak azért leng be az Alanis Morissette-hangulat, mert az egyik dalban közreműködik.
4.0
Ambient, metal, népzene, jazz, elektronika: a teljesség igénye nélkül néhány hatás, ami a Thy Catafalque (illetve természetesen a mögötte álló Kátai Tamás) legfrissebb lemezét jellemzi; melyen végre olyan, egymást erősítő komponensként jelennek meg az összetevők és a hangszerek a csellótól a harsonán át a citeráig, hogy rajongóvá tett, pedig hetedhét pehelydunna alól is megérezném a giccs-folk-rock kényelmetlen baszkurálását.
3.5
Az egyik legmenőbb mainstream rockbanda akusztikusra hangolt best of lemezéről beszélünk, amit a megúszósnál jobb színvonalon csináltak meg, a vonós szólamok például néha tényleg hozzátesznek a dalokhoz.
2.5
Igazságtalan lenne, ha elintézném annyival a produkciót, hogy ez egy Paramore 2, mert egyrészt a gyökerei inkább a Garbage és a The Cranberries környékén vannak, másrészt ilyen élvezetes és elég egyenletesen jó színvonalú rockerkedős slágerpop lemezt a Paramore nem mostanában készített.
3.5