A Foals bírja a szimpátiámat, mert érzhető rajtuk az általam kedvelt Rush, a Genesis és a Radiohead hatása, és nem mondanám gyengének az idei kétrészes lemezüket, de egy csomó dolog zavar benne, pl. hogy hová tűnt a The Runner című, egyébként jó dalból Jack Bevan dobolása?
3.0
Guthrie Govan gitáros fúziós dzsesszt és progrockot ötvöző triójának új albuma, színes, szerethető lemez egy nehéz stílusban.
4.0
Gitárriff-központú industrial metal lemez, néhány kifejezetten jó dallal és gagyi borítóval.
2.5
Ahogy vártam, szenvedélyes poszt-rock albumot készített a hazai legénység, kifejező énekkel, jó textúrákkal, de a nyilvánvaló VHK - Thy Catafalque párhuzam sajnos abban is tetten érhető, hogy nagyon távol áll tőlem a lemez extrém módon túleffektezett, minden természetességet nélkülöző hangzásvilága: kifejezetten nehezemre esik az album meghallgatása.
3.0
Számomra az év legnagyobb zenei meglepetése, hogy az általam egyébként már korábban is kedvelt Leprous egy stílusok fölötti, kifejező, és minden elemében végtelenül igényes lemezt készített, Einar Solberg pedig egyúttal az év énekese.
4.5
Borús hangulatú, akusztikus-gitár központú, hip-hop elemeket felvonultató, nagyon jól megszólaló lemez Joy Divison és Dead Can Dance hatásokkal a korábbi Tiger Jaw frontember Adam McIlwee-től.
4.0
A dalok felépítése, a riffek textúrája teszi az átlag oldschool death metalnál izgalmasabbá az albumot, számomra viszont zavaróan régimódi a sound.
2.5
Jasmin Saarela manírmentes, bombasztikus hangja a főszereplője ennek az alapvetően epikus dalokat tartalmazó albumnak, amit leginkább a Florence + The Machines pszichedelikus verziójaként tudnék jellemezni.
4.0
Számomra ez az igazi, előremutató rockzene: amolyan Baroness és Mastodon módra dallamos és befogadható, benne van az Incubus stílusokon átívelő kísérletezőkedve, és zsigeri módon energikus.
4.0
Az electro-metalcore csapat tisztességesen, sőt egész egyéni hangzással oldja meg a feladatot, de a dalszerzői kvalitásaik nagyon hiányosak.
2.0