Megbízható, jól előadott, jól megszólaló, de csak mérsékelten izgalmas produkció a karcosabb hard rock és a megszelídített grunge határmezsgyéjéről. 3.0

Nem világos, hogy miért két részletben jelent meg ez a 45 percnyi zenét tartalmazó lemez, de egységes, jó színvonalú indie-pop, a slágeresebb fajtából. 3.5

Nem tudnék még egy olyan death metal zenekart mondani, amelyik közel 20 éven át betonbiztosan szállítja a mindenféle elhajlásoktól mentes, kiválóan megszólaló, technikás, és dalszerzés szempontjából trendeket diktáló lemezeket. 3.5

A 2016-os Värähtelijä kraut rockos black metalja után ezen a lemezen a sámán szertartásokat idéző, körkörösen ismétlődő, épülő motívumok és ritmusok a fő építőelemek. 3.5

Nagy rajongója vagyok a 2014-es Young Animal Hearts lemeznek, és bár egy hosszú leállás után hasonlóan érzékeny, akusztikusra hangolt, okos popzenével tértek vissza az oxfordi srácok, a Separete minden szimpátiám ellenére sem nő fel az első albumhoz. 3.0

Az új-zélandi trió jogosan ül a technikás post-black metal trónján, de ez leginkább a vitathatatlan főszereplő, Jamie Saint Merat érdeme, aki nálam idén az év dobosa lett. 3.5

Jelenleg nem tudok kompromisszum-mentesebb albumot mondani az Alphaville-nél: atonális kortárs zenében és free jazzban gyökerező, bestiálisan brutális, avantgard black metal. 4.0

A trash/death legerősebb ritmusszekciójával (Gene Hoglan, Steve DiGiorgio) aligha készülhet gyenge lemez, viszont azt nem tudják ellensúlyozni, hogy a Testamentben soha nem volt igazán jó dalszerző. 2.5

Teljesen természetes, hogy a grunge utolsó nagy túlélője sem olyan friss és átütő, mint 30 évvel ezelőtt, viszont ha nem ezt keressük egy hosszú életpálya érett szakaszán, akkor elégedettek lehetünk ezzel a lemezzel. 3.0

A lemez címadó nyitódala az év legjobban kidolgozott popslágere, ez a lendület azonban folyamatosan csökken, és az album teljesen felejthető dalokba fullad. 2.5