Ebben a sárkányos operettmetál stílusban az a maximum, ha tisztességesen eléneklik/zenélik a szokásos fordulatokat, égbekiáltó koppintások és túl sok giccs nélkül, és ezt nagyjából hozzák is a legények; a szövegeken és a szinti hangszíneken kívül a többi boroskólával elmegy, csak ne tegyünk mellé…

Az ilyen langyos, statikus produkciókat hívom liftzenének, de hogy kicsit bővebb legyek: sajnos banális motívumok rontják a művészinek szánt, de túlzottan zárkózott, melankólikus, vagy inkább unalmas alter album színvonalát. 2.0

Jeff Waters kétségkívül a trash metal meghatározó gitárosa három évtizede, de a sokadik lemeze is csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a dalszerzői képességei korlátozottak, és önerőből soha soha nem fog túllépni azon, hogy sokadszorra is az első három jól sikerült albumának egyes részeiből legózza…

Nem értem azokat a keménynek szánt, fröcsögő vokálokkal operáló modern metal produkciókat, amiket aztán a stúdióban olyan lágyra, billentyűközpontúra kevernek, hogy sokszor eltűnik a keverésben a dob és a gitár. 2.0

Tipikus brit indie rock: zavaros hangszerelésű, bátortalan piszmogás, amiből még véletlenül sem áll össze egyetlen jó dal sem. 2.0

Azok után, hogy Dickinson 20 éves szólólemezeivel (Accident of Birth, The Chemical Wedding) egy lapon említhető albumot az anyabanda Iron Maiden sem bírt kiadni azóta sem, nem vártam jó lemezt Steve Harris bandájától, de ez a totálisan semmitmondó, kizárólag nosztalgiára építő produkció így is…

Átütő dalok, meggyőző éneklés és számomra értelmezhető koncepció nélkül csaponganak a dallamos Linkin Park - szikár deathcore közötti, meglehetősen tág térben, de néha pislákol valami a felszín alatt. 2.0

Egy az egyben visszahozza a három évtizeddel ezelőtti brit dancefloor hangulatot, és mivel mindig is rosszul voltam a stílustól, számomra az sem menti meg a lemezt, hogy egyébként dicséretes módon árad belőle a felelőtlen hedonizmus. 2.0

Olyan teátrálisan adják elő a gyerekmondóka szintű sárkányos-kardozós metalt, telepakolva a legamatőrebb rockzenei közhelyekkel, hogy teljesen őszintén azt hittem, hogy ez egy karikatúra; de mivel komolyan gondolják, kénytelen vagyok kiosztani nekik a Mága Zoltán címkét, hallgassa, akinek kilenc…

A cselló az egyik kedvenc hangszerem és a metal is bírom, ez a lemez mégis olyan mintha a a Matrix sokadik részét nézném: a piros vagy kék tabletta megismételhetetlenül megdöbbentő pillanata egyszeri eset volt, így ez a crossover is csak egy szépen összerakott, de 15 éves poén. 2.0